Az én történetem

Gyorssegély

Gyakorlati ötletek

Kedd, 2017-08-22, 1:38 AM
Üdvözöllek Vendég
Nyitólap | Regisztráció | Belépés | RSS

Én írok. Te olvasol?

A szülés

"Nem! Ugye nem?!?! Ugye nem???!!!” - üvöltöttem egyre hangosabban, de nem kaptam megnyugtató választ. Az orvos gyorsan mellém lépett, átölelt, és kicsit le is fogott, mert egyre jobban elhatalmasodott rajtam az õrjöngés. Arra emlékszem, hogy a telefonomat követeltem azonnal, mert azt tudtam, hogy beszélnem kell a férjemmel minél elõbb.

Szívszaggatóan vidám hangon vette fel a telefont, nem is sejtette, milyen hírt kap egy pillanat múlva. "Ákos meghalt!” - zokogtam. - "Nem dobog a szíve! Gyere azonnal!” Ez utóbbit mondani se kellett, éppen akkor ért be a kórházba. Mire kiléptem a szülészetrõl, már ott állt sápadtan, és láttam rajta, hogy még mindig abban bízik, hogy valaki felkiált, hogy van még megoldás, valahogy újraélesztik a kisfiunkat. Engem átvittek egy nagyobb ultrahanghoz, de az eredmény ott is éppen ugyanolyan fájdalmas volt: nincs remény, Ákosom már nem él. Amikor újra a férjem szemébe néztem, csak némán megráztam a fejem, egy hang sem jött már ki a torkomon. Aztán csak sírtam és sírtam, el sem tudtam képzelni, hogy hogyan lehet attól a pillanattól kezdve tovább élni.

Az orvosom is értetlenül állt az egész elõtt, tiszteletben tartva a fájdalmunkat megvárta, míg olyan állapotba kerülünk, hogy egyáltalán halljuk, amit mond. Akkor elmondta, hogy meg kell szülnöm Ákost így is, hosszabb távon így lesz jobb, a császár csak utolsó utáni megoldás. Hazaküldött a holmimért, és kaptunk egy kétágyas kórtermet, hogy Péterem is bent maradhasson velem éjszakára. Vettek vért, vizeletet, mindent rendben találtak, látszólag semmi oka nem volt a tragédiának. A szülésznõm is azonnal bejött, ahogy meghallotta a hírt (az orvos értesítette), mindketten nagyon sok szeretettel, törõdéssel fordultak felénk, nagyon jó volt, hogy mellettünk voltak. Végigbeszéltünk mindent, de nem találtuk az okokat. Úgy gondolta mindenki, csakis a köldökzsinór tekeredhetett Ákos nyakára, más nem okozhatta a halálát.

Még éjjel megindultak a fájások, nem aludtam semmit éjszaka. Reggelre, mire eljött a nagyvizit ideje, már azt közölték, hogy egy óra múlva mehetek a szülõszobára. Hihetetlen fájdalom volt minden. Annyira készültem a szülésre, és úgy készültem rá, mint életem legmeghatározóbb pozitív élményére. Úgy volt, hogy Péterem is velem lesz a szülésnél, de a történtek után ezt nem kérhettem tõle. A dokim azt mondta, annyi kábítószert kapok, hogy semmire se emlékezzek utána, de Péter nem kapott volna, és nem akartam, hogy végig nézze a szenvedésemet és a halott kisfia születését. Kértem, hogy menjen inkább el, nem akarom gyötörni.

Közben telefonált a nõvérem, Mona, hogy útban van hozzám, legalább a folyosón ott akar lenni. A szülésznõm javasolta, hogy ha õ szeretne, bejöhet a szülésre. Mona ragaszkodott hozzá, hogy bejön, és bár elõször õt is le akartam beszélni, utólag azt mondom, nagyon sokat segített, hogy velem volt. Végig fogta a kezem, törölgette az arcom, bíztatott, segített, ahogy tudott. Én tényleg elég sok kábítószert kaptam, de nem eleget. A szememet ugyan nem tudtam kinyitni, de a fájdalom minden poklára emlékszem. A kitolási szak nagyon hosszúra sikerült, hiszen a kisfiam nem tudott segíteni. Amint lehetett, vákumot raktak rá, az orvos pedig a hasamat nyomva próbálta kifelé segíteni Ákost. Megszámlálhatatlanul sokszor hallottam egy-egy erõn felüli nyomás után, hogy "na még egyet”. Hamar rájöttem, hogy nem lesz itt elég még egy nyomás, de még kettõ sem. Egy idõ után kezdtem úgy érezni, nem bírom tovább. A testi-lelki fájdalom annyira elgyötört, hogy úgy éreztem, feladom. Aztán az jutott eszembe, hogy ha egy ilyen csapás után még nekem is bajom lesz, azt sem a férjem, sem a családom nem bírná már el, muszáj kitartanom. Éreztem, ahogy a felismerhetetlenségig eltorzul az arcom, és próbálok végre a végére érni… Szörnyû volt.

A végeláthatatlan gyötrõdés aztán véget ért mégis, megszületett Ákos. A szülésznõ elvitte megtörölgetni, én zokogtam, és hiába voltam bekábítva, láttam, hogy a nõvérem is ott sír mellettem, a szülésznõm pedig Ákos felett. Utána még jött a méhlepény megszülése és a varrás (egy helyen berepedt a gát), a varrás is nagyon fájt (sokkal jobban, mint vártam). Aztán végre békén hagytak, és volt kb. másfél óránk, amíg nem zavart senki. A szülésznõm megtörölte és megmérte a kisfiamat.

Ákos 3.650g volt, 60cm, és gyönyörû! Éppen olyan volt, amilyennek vártam, tiszta apja! Magas, vékony kis teste volt, nem olyan, mint egy újszülött, hanem mintha már 2-3 hetes kisbaba volna. A keze, a talpacskája, de még a pici ujjai is teljesen olyanok voltak, mint amilyen Péteremé. Mindig azért imádkoztam, hogy Péterre hasonlítson, és úgy is lett. Esküszöm, úgy nézett ki, mintha csak aludna. Ahogy a szülésznõ törölgette, és néha meg-megmozdult a kis teste, azt hittem, talán csoda történik, és mégis azt mondják, hogy él. Sajnos nem történt csoda... Az én kis gyönyörû angyalkám már nem volt velünk.

Mona a karjába vette, kértem, hogy hozza oda. Alig volt bennem erõ, de meg akartam simogatni a kis buksiját, érezni, és emlékezni rá örökké. Kértem, hogy csináljanak róla pár fényképet, egyszerûen muszáj, hogy valami emlék maradjon róla, ne csak egy fantom legyen, aki 9 hónapot töltött a hasamban, de sosem láttam. Istenem, milyen nehéz volt elbúcsúzni tõle! De végül kénytelen voltam, hiszen engem vittek vissza a nõgyógyászatra, õt pedig... hát igen, a boncolásra. Mert még mindig nem volt ok, hogy miért. A köldökzsinór nem volt a nyakán, a méhlepény kifogástalan volt, Ákos teljesen egészségesnek tûnt, és mégsem élt. Életem legborzalmasabb napja volt ez, senkinek nem kívánok ilyet. Senkinek.

Másnap délelõtt egy roppant "tapintatos” védõnõ bejött felvenni pár adatot. Kérdeztük, hogy mikor kaphatjuk meg Ákost, mert szeretnénk eltemetni. Meglepõdött, és közölte a férjemmel, hogy ha igényt tartunk a holttestre, akkor menjen le gyorsan a kórbonctanra, mert éppen most boncolják a fiát, és szóljon, hogy majd el szeretnénk vinni. Ember az ilyen? Azt mondani egy apának, aki most veszítette el a fiát, hogy menjen oda a boncolásra? Némely embernek komolyan nincs lelke... Felhívtam a szülésznõmet, hogy nem tudnák-e õk elintézni, nagyon segítõkész volt, de végül kiderült, hogy csak családtag intézheti. Végül a testvérem, Mona vállalta ezt is. Isten áldja meg érte, nagyon sokat segített!

Hétfõn engedtek haza a kórházból (épp aznap, mikorra ki voltam írva eredetileg), már nagyon ideje volt. Bár még mindig nagyon gyenge voltam, és fájt is mindenem nagyon, de szörnyû érzés volt az újszülött osztály közelében feküdni, és egész éjjel hallgatni, ahogy egy kisbaba állandóan sírt. Korábban biztosan azt mondtam volna, hogy nem irigylem az anyukáját, de változnak az idõk... most bizony irigyeltem. Bár az én Ákosom sírdogálna, és én felvehetném, vigasztalhatnám, szeretgethetném úgy, ahogy terveztem...

Mind az orvosomnak, mind a szülésznõmnek nagyon hálás vagyok azért az emberséges hozzáállásért, amivel végig támogattak, mellettem álltak. Az Ég áldja meg mindkettõt, nagyon jó emberek! Sajnos õk sem tudtak segíteni többet, sõt még az okot sem találták õk sem a tragédiára. Ákos teljesen egészséges, szépen fejlett, tökéletes kisbaba volt, mégsem élt. Nem tudom, miért, de hetek óta úgy éreztem, neki már meg kellett volna születnie, de mindenki türelemre intett. Valójában semmi jele nem volt annak, hogy ilyesmi történhetne, hiszen mind Ákos, mind az én leleteim teljesen rendben voltak. Még a hivatalosan kiírt dátumot sem értük el. De sajnos nem indult el magától a kis drágám, és végül késõ lett. Az én csodás kis angyalkám elment, mielõtt megérkezett volna, és én ugyan anya lettem, de gyerek nélkül...


Jóval késõbb, a boncolási jegyzõkönyvbõl tudtuk meg, hogy a köldökzsinóron találtak egy bevérzést, amit kompresszió okozhatott, Ákos tehát valahogy úgy nyomta meg a köldökzsinórt, hogy elzárta maga elõl az életet.