Én írok. Te olvasol?
Csapdák, babonák
Ha van benned némi fogékonyság a babonákra, ez a dolog most millió
okot fog szolgáltatni arra, hogy kitalálj meglévõk mellé számos új
dolgot, amivel riogathatod magad. Ide tartoznak a "soha többé nem
eszem ilyet, mert ezt ettem utoljára, mikor még élt" vagy a "nem
veszem fel többé ezt a ruhát, mert ez volt rajtam, mikor meghalt" és
társaik.
Mi még ott, a kórházban eldöntöttük, hogy nem kreálunk új babonákat,
és igenis mindent úgy csinálunk majd, ahogy Ákossal csináltunk, mert
nem mi voltunk az okai annak, ami történt, tehát semmi szükség a
változtatásra. Ettõl persze még a gyakorlatban azért vannak dolgok,
amiket mégis megtettem. Nem szándékosan, egyszerûen így alakult. Például
nagy kedvencem volt a puffasztott rizses tejcsoki, és amikor elõször
éreztem, hogy Ákos nem mozog, azt kezdtem el enni, mert attól mindig
beindult. Ültem az asztalnál, és ettem a szeleteket, és egyre inkább
kétségbeestem, mert a gyerek nem mozdult. A végén már bõgtem, úgy
haraptam az újabb és újabb falatokat, és még mindig csodában reménykedtem,
de sajnos nem történt semmi. Ákos akkor már nem élt. Nos, azóta nem
ettem ilyen csokit, rá se tudok nézni, és összeugrik a gyomrom, ha
elképzelem, hogy beleharapok. Szóval ha így vagy valamivel, ne erõltesd,
nem kötelezõ semmi sem. Csak arra ügyelj, hogy ne alakíts ki szándékosan
sok ilyet, mert elveszel a babonáid útvesztõjében.
Szerintem szintén nagyon káros az, ha az ember megtagadja, ami történt.
A kész babaszobát lezárja, és be se teszi a lábát. Ezzel egyidejûleg
misztifikálja a helyet, és késõbb ha már rá is szánja magát a belépésre,
a frász fogja kitörni tõle. Tudod, mit csináltam a gyerekszobából?
Vasalószobát. Nem állítom, hogy nem volt baromi nehéz eleinte a szétszedett kiságy
és a pelenkázószekrény mellett vasalgatni a férjem ingeit, de hamar
hozzászoktam, így nem lett a gyerekszobából "mumus". Semmi negatív érzésem
nincs, ha belépek oda, mert megfosztottam attól a képességétõl, hogy
fájdalmat okozzon.
Annak idején megõrültem azoktól a barátnõimtõl, akik babonásan hangoztatták,
hogy õk bizony semmit nem vettek a gyereknek a születése elõtt, csak
összeírták a listát, és mikor megszületett a gyerek, férjuramat elüldözték
bevásárolni. Nem hiszek az ilyen babonákban. Mi mondjuk semmit nem vettünk
Ákosnak, mert kaptunk mindent barátoktól, rokonoktól, amire szükség volt,
de elfogadtuk, így gyakorlatilag kész gyerekszobával vártuk a kisbabánkat.
És tudod mit? Másodszorra se tennék másként. Egészen biztos vagyok benne,
hogy a világon semmi köze nem volt a várakozásnak ahhoz, hogy Ákos
elszorította odabent a köldökzsinórt. Nem szabad, hogy az ember ilyen
babonákba meneküljön, mert ez is az önvád egyik formája. Hisz ezzel mit
mondanék? Azt, hogy igen, ÉN rontottam el a dolgokat, mert ÉN hagytam,
hogy a pelenkázószekrény betegye a lábát a gyerekszobába, tehát ÉN vagyok
a felelõs azért, hogy a kisbabám meghalt. Na, ekkora marhaságokra
nem szabad idõt és energiát pocsékolni. A kettõnek semmi köze egymáshoz.
Egy-két hónap elteltével elég erõsnek kell lenned ahhoz, hogy szembenézz
minden olyan dologgal, ami valamiféle babonát alakítana ki benned. Törd
meg a varázsukat valahogy úgy, ahogy én tettem a gyerekszobával. Adj
valami hétköznapi funkciót az elzárt dolgoknak, menj többször azokra
a helyekre, amiket inkább elkerülnél az emlékek miatt. Fájni fog? Igen.
Túléled? Természetesen. Ráadásul elveszítik a hatalmukat feletted, és
utána sokkal könnyebb lesz.