Csütörtök, 2017-10-19, 5:29 AM
Üdvözöllek Vendég
Nyitólap | Regisztráció | Belépés | RSS

Csapdák, babonák

Ha van benned némi fogékonyság a babonákra, ez a dolog most millió okot fog szolgáltatni arra, hogy kitalálj meglévõk mellé számos új dolgot, amivel riogathatod magad. Ide tartoznak a "soha többé nem eszem ilyet, mert ezt ettem utoljára, mikor még élt" vagy a "nem veszem fel többé ezt a ruhát, mert ez volt rajtam, mikor meghalt" és társaik.

Mi még ott, a kórházban eldöntöttük, hogy nem kreálunk új babonákat, és igenis mindent úgy csinálunk majd, ahogy Ákossal csináltunk, mert nem mi voltunk az okai annak, ami történt, tehát semmi szükség a változtatásra. Ettõl persze még a gyakorlatban azért vannak dolgok, amiket mégis megtettem. Nem szándékosan, egyszerûen így alakult. Például nagy kedvencem volt a puffasztott rizses tejcsoki, és amikor elõször éreztem, hogy Ákos nem mozog, azt kezdtem el enni, mert attól mindig beindult. Ültem az asztalnál, és ettem a szeleteket, és egyre inkább kétségbeestem, mert a gyerek nem mozdult. A végén már bõgtem, úgy haraptam az újabb és újabb falatokat, és még mindig csodában reménykedtem, de sajnos nem történt semmi. Ákos akkor már nem élt. Nos, azóta nem ettem ilyen csokit, rá se tudok nézni, és összeugrik a gyomrom, ha elképzelem, hogy beleharapok. Szóval ha így vagy valamivel, ne erõltesd, nem kötelezõ semmi sem. Csak arra ügyelj, hogy ne alakíts ki szándékosan sok ilyet, mert elveszel a babonáid útvesztõjében.

Szerintem szintén nagyon káros az, ha az ember megtagadja, ami történt. A kész babaszobát lezárja, és be se teszi a lábát. Ezzel egyidejûleg misztifikálja a helyet, és késõbb ha már rá is szánja magát a belépésre, a frász fogja kitörni tõle. Tudod, mit csináltam a gyerekszobából? Vasalószobát. Nem állítom, hogy nem volt baromi nehéz eleinte a szétszedett kiságy és a pelenkázószekrény mellett vasalgatni a férjem ingeit, de hamar hozzászoktam, így nem lett a gyerekszobából "mumus". Semmi negatív érzésem nincs, ha belépek oda, mert megfosztottam attól a képességétõl, hogy fájdalmat okozzon.

Annak idején megõrültem azoktól a barátnõimtõl, akik babonásan hangoztatták, hogy õk bizony semmit nem vettek a gyereknek a születése elõtt, csak összeírták a listát, és mikor megszületett a gyerek, férjuramat elüldözték bevásárolni. Nem hiszek az ilyen babonákban. Mi mondjuk semmit nem vettünk Ákosnak, mert kaptunk mindent barátoktól, rokonoktól, amire szükség volt, de elfogadtuk, így gyakorlatilag kész gyerekszobával vártuk a kisbabánkat. És tudod mit? Másodszorra se tennék másként. Egészen biztos vagyok benne, hogy a világon semmi köze nem volt a várakozásnak ahhoz, hogy Ákos elszorította odabent a köldökzsinórt. Nem szabad, hogy az ember ilyen babonákba meneküljön, mert ez is az önvád egyik formája. Hisz ezzel mit mondanék? Azt, hogy igen, ÉN rontottam el a dolgokat, mert ÉN hagytam, hogy a pelenkázószekrény betegye a lábát a gyerekszobába, tehát ÉN vagyok a felelõs azért, hogy a kisbabám meghalt. Na, ekkora marhaságokra nem szabad idõt és energiát pocsékolni. A kettõnek semmi köze egymáshoz.

Egy-két hónap elteltével elég erõsnek kell lenned ahhoz, hogy szembenézz minden olyan dologgal, ami valamiféle babonát alakítana ki benned. Törd meg a varázsukat valahogy úgy, ahogy én tettem a gyerekszobával. Adj valami hétköznapi funkciót az elzárt dolgoknak, menj többször azokra a helyekre, amiket inkább elkerülnél az emlékek miatt. Fájni fog? Igen. Túléled? Természetesen. Ráadásul elveszítik a hatalmukat feletted, és utána sokkal könnyebb lesz.