Az én történetem

Gyorssegély

Gyakorlati ötletek

Szombat, 2017-08-19, 10:14 PM
Üdvözöllek Vendég
Nyitólap | Regisztráció | Belépés | RSS

Én írok. Te olvasol?

Önvád és felelősség

Meglepõ, hogy az ember milyen butaságokat tud kitalálni, de legtöbbünk egy ilyen tragédia után azt gondolja, hogy õ maga tett valami olyat, amitõl a kisbabája meghalt. A legképtelenebb ötleteink vannak, hogy mivel ártottunk neki, hisz ha mindent jól csináltunk volna, nyilván életben lenne most. Kevés ennél nagyobb tévedésünk lehet az életben.

A dolog szépsége, hogy a gyermek édesapja, ha hasonlóan érzõ lény, mint mi magunk, szintén ezen õrlõdik, hogy vajon õ mit csinált rosszul. Na ez az a gondolatkör, amitõl mindkettõtöknek gyorsan meg kell szabadulni! Az "én vagyok az oka" mondatok ugyanis hamar átfordulhatnak "te vagy az oka" mondatokká, és most semmire sincs kevésbé szükségetek, mint hogy elkezdjétek marni egymást. Most össze kell fognotok, erõsen kapaszkodnotok egymásba, és együtt kell túlélnetek a fájdalmatokat. Nem segít senkinek (sõt!!), ha egymást vádoljátok különféle õrültségekkel.

Oké, én alapvetõen fatalista bolond vagyok, és mélyen hiszek benne, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Fáj? Naná. Túlélhetõ? Persze. Az én kisfiam elszorította a köldökzsinórt odabent. Ugyan mit tehetett arról bárki? Még õ sem, hisz csak helyezkedett szegénykém. Megdöbbentõ, hogy sok felelõtlen szülõ gyermeke minden riasztó bánásmód ellenére épen és egészségesen világra tud jönni, miközben gondos és szeretõ szülõk ezrei veszítik el a kisbabájukat ilyen értelmetlen módon. Ne okoljátok magatokat, mert nem visz elõre egyáltalán, ráadásul értelme sincs!

A tények tények maradnak, és bele kell nyugodnunk. Nem azért, mert elfogadható ez könnyedén, és nem is azért mondom, mert érzéketlen dög vagyok, aki nem tudja, milyen poklon mész most keresztül. Tudom. Épp ezért mondom, hogy bele kell nyugodnod. Pusztán abból a praktikus okból is, hogy nincs más lehetõséged. Verheted a fejed a falba, ordíthatsz és kiborulhatsz akárhányszor, a tényeken nem változtat semmi. Fogadd el, bármilyen nehéz is, és menj tovább az utadon!

A bûntudat nemcsak az elsõ sokktól alakul ki, hanem késõbb is meglephet bármikor. A férjem mesélte, hogy mikor kijöttem az ultrahangról, ahol kiderült, hogy meghalt a kisfiunk, azt ismételgettem neki, hogy ne haragudjon (én erre nem emlékszem, mert vélhetõen kissé sokkos állapotban voltam, de mivel õ mondja, elhiszem). Azt mondta, nagyon meglepte, hogy még én kérek bocsánatot, de nem tudok másra gondolni így utólag, mint hogy az önvád azonnal bekapcsolt nálam, pedig még magamhoz se tértem a döbbenetbõl. A következõ kör nálam az volt, amikor elõször fordult elõ, hogy nem sírtam végig egy napot. Azt hittem, hogy emiatt bûntudatot kell éreznem, hogy rossz anya vagyok, amiért még csak bele se haltam a fájdalomba, és bizonyára ezért hagyott itt az én kis angyalkám. Hogy tömör legyek: ez is baromság. Beledögleni a fájdalomba sokkal könnyebb ugyanis, mint megpróbálni felépülni, erõsnek lenni, túlélni. És pont ettõl leszünk mi jó anyák, mert megtesszük ezt. A következõ (vagy már meglévõ) gyerekeinkért.