Az én történetem

Gyorssegély

Gyakorlati ötletek

Kedd, 2017-08-22, 1:37 AM
Üdvözöllek Vendég
Nyitólap | Regisztráció | Belépés | RSS

Én írok. Te olvasol?

Reakciók

Engem talán a legjobban az a reakció terhelt, hogy "én ebbe beleõrülnék", illetve az "én ezt nem élném túl". Mert ez amellett, hogy úgymond átérzi a fájdalmad nagyságát, finoman az orrod alá böki azt is, hogy valami nem stimmel Veled, hisz se meg nem õrültél, se bele nem haltál. Na most akkor mi van?

Ott vannak eltévedve a sápítozók, hogy beleõrülni és belehalni nagyságrendekkel könnyebb, mint ép ésszel és lélekkel tovább élni. Talán paradox lesz kicsit, amit mondok, de az utóbbi hiába sokkal nehezebb, mégis ez a természetesebb, mégis ennek van értelme, mégis ez az, ami életszerûbb. Én egyszerûen úgy éreztem, hogy luxus lenne elhajítani a gyeplõt, és vágtatni az õrület végtelen pusztaságain csak úgy, a magam kedvére. Az ember felelõs azokért, akiket szeret, akik szeretik. Nem akartam fájdalmat okozni nekik még pluszban, hogy elveszítenek engem is.

Furcsa lehet a barátok, ismerõsök reakciója is. Némelyek mindenáron tudni akarják a legapróbb részleteket is (eljön majd az idõ, mikor már el tudod mesélni, de nem az elején, az biztos), mások teljesen elnémulnak, mert fogalmuk sincs, mit mondhatnának. Nekem még rokonom is van olyan, aki azóta sem szólt hozzám egyetlen szót sem. Anyukámtól megkérdi esetleg, hogy hogy vagyok, de még véletlenül se mondott volna nekem személy szerint semmit. Pedig nekem meg jólesett volna. De azért azt mégsem mondhatom valakinek, hogy gyere, és mondd, hogy sajnálod, na mondd már!

Én egy darabig mindenkinek azt mondtam, hogy jelentkezem, ha már tudok róla beszélni. A kórházban kizárólag a férjem, az anyukám és a nõvérem lehetett társaság, még telefonon sem tudtam mással beszélni. Aztán kicsivel késõbb már a család többi tagjának is örültem, pár hét után már a közelebbi barátokkal is tudtam beszélni, és szép lassan végül mindenki visszatért az életembe (eltekintve néhány olyan embertõl, aki úgy megrémült a történtektõl, hogy többé nem jött a közelembe, no de ennyi belefér). Azt javaslom, hogy mondd meg bátran a barátoknak, rokonoknak, ha még nem vagy kész a beszélgetésekre! És ugyanilyen fontos, hogy azt is mondd meg nekik, ha már társaságra vágysz! Ha beszélni szeretnél róla, akkor beszélgess! Nem jó, ha elfojtod a dolgot.

Amikor megszültem Ákost, kértem, hogy fényképezzék le nekem, mert rettegtem, hogy elfelejtem õt. Ez nem következett be persze, de ki tudja, talán épp a fényképek segítettek abban, hogy a kisfiam képe beleégjen a retinámba, és bármikor fel tudjam idézni az arcocskáját, amikor csak akarom. Az egyik fényképbõl csináltam egy grafikát, ez volt hónapokig a képernyõvédõm. Nem azért, mert mazochista õrült vagyok, hanem mert úgy éreztem, látnom kell. Nem akartam belõle "mumust" csinálni magamnak, hozzá akartam szokni a látványhoz. És használt a dolog, csakhamar már rá tudtam nézni a képre sírás nélkül, és egy kis idõ eltelte után még rá is tudtam mosolyogni a kisfiamra. A képet szívesen megmutattam bárkinek, aki kérte, de nem erõltettem sosem. Még a férjemnek se toltam az orra alá, csak szóltam neki, hogy ha felkészült rá lelkileg, megnézheti bármikor a gépemen. Egy élettelen kisbaba képe roppant szívszorító, senkit nem szabad vele akaratán kívül sokkolni. (Hozzáteszem: a grafika sokat tompított a fájdalmas részeken, teljesen olyan azon a képen, mintha csak aludna, így sokkal kevésbé fájdalmas.)

Mi éppen nem laktunk itthon, amikor Ákos meghalt, mert építkeztünk (hogy legyen hely a gyereknek, és mire lett hely, nem volt gyerek...). Amikor visszaköltöztünk, örültem, hogy végre itthon lehetek, de nem készültem fel a szomszédok, ismerõsök kérdésözönére. Sokan ugyanis nagy pocakkal láttak engem utoljára, így az elsõ alkalommal, mikor kitettem a lábam a házból, mindenki megkérdezte, akivel csak összefutottam, hogy hol a kisbabám. A végén már úgy éreztem magam, mintha turnéznék a fájdalmammal a faluban. Napszemüvegben, mp3 lejátszóval a fülemben, lehajtott fejjel rohantam haza, úgy éreztem, ha még egyszer el kell mondanom aznap, akkor megkattanok. A rossz hír viszont gyors lábon jár, hamar híre ment a dolognak, és mindenki megtudta, mi történt. Több kérdés nem volt, és bevallom, örültem ennek. Már tudok beszélni a történtekrõl, de eleinte azért nem olyan könnyû ez. Jobb, ha addig békén hagyják az embert.