Az én történetem

Gyorssegély

Gyakorlati ötletek

Kedd, 2017-08-22, 1:36 AM
Üdvözöllek Vendég
Nyitólap | Regisztráció | Belépés | RSS

Én írok. Te olvasol?

Várandósság

Az idő sokszor elfedi az emlékeket, de aki naplót vezet, ahogy én, annak nehezebb a felejtés is. Mondhatnám, hogy a terhességem csodálatos és felemelő volt, de ez nem igaz. Nehezen viseltem, a 7. héttől a 14. hétig egy korty víz sem időzött bennem sokáig, állandóan hánytam. Szörnyű volt, és csak azzal vigasztaltam magam, hogy a gyerekemért csinálom, érte kell ezt a sok rosszullétet elviselnem, és mindezt elfelejtem majd, mikor végre a kezembe foghatom az én drágámat. A második és harmadik trimeszter már leginkább a gyomorégésről szólt, nagyon szenvedtem ettől is, ráadásul az utolsó harmadban megérkezett a nyár, 40 fokkal árnyékban. Nem volt könnyű. Június elejétől kezdve folyamatosan azzal a tudattal léteztem, hogy nekem már szülnöm kellene, nem érdekelnek az orvosok, akik állítják, hogy június 30-án jön majd el az ideje, ez a baba hatalmas, és nem létezik, hogy ilyen melegben jól érzi magát odabent.

Amíg türelmetlenül vártam a szülés idejét, többször kimostam a babaruhákat, kivasaltam és a pelenkázószekrénybe rendeztem őket méret szerint. Minden darabot úgy vettem a kezembe, hogy beleképzeltem a kisfiamat, hogy majd milyen édes lesz, és mennyire fogjuk szeretni őt, és persze ő is minket. Készítettem neki egy fotóalbumot is, ami 2007. szeptember 23-tól indult (ez volt a terhességem első napja hivatalosan). Volt ebben minden: préselt pici virág, amit aznap kaptam a férjemtől, fénykép rólunk, hogy lássa majd, milyenek voltak akkoriban a szülei, aztán az összes ultrahangos képe, az én pocakomról készült fényképek, amiket a terhesség alatt folyamatosan fotóztunk, az utolsó ultrahangos kép, amin látszott a kis pofija, mellé egy-egy gyermekkori fénykép apáról és anyáról... szóval csupa ilyen kis csacskaság, amiket az ember csupa szeretetből összegyűjt a gyerekének.

NST-re vasárnaponként jártam az utolsó hetekben. Június 22-én este még minden rendben volt vele, sőt már egy-két kósza fájás is kimutatható volt, így nagyon reménykedtünk abban, hogy pár napon belül megszületik. A pocakom már június 6-án leszállt, tényleg úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban megindulhatna már a szülés, de tágulás nem volt egyáltalán. Június 25-én hajnalban még csuklott a pocakomban, de délután vége lett a világnak...